Gondolatok az empátiáról
Az alábbi párbeszéd teljesen kitalált, egy tréninggyakorlat részeként született meg és nem tükröz személyes véleményt.
…szóval 2012. június 5-én néhány percig exállamfő voltam, és a coachommal a hogyan tovább-on gondolkodtunk. Azt kerestük, milyen vezetési tapasztalatomra tudok építeni az előttem álló 20 évben.
„-Mitől volt korábban sikeres vezető? Mi működött jól a MOB-nál?
-Legerősebben a kapcsolataimra alapoztam. Így tudtam befolyásolni, ügyek mellé állítani másokat. És az úgynevezett coaching stílus is ment: erős második vonalat alakítottam ki. Olyan csapat volt mellettem, alattam, ahol az összmunka jobb eredményeket hozott ki, mint az egyének magukban
– És a víziók? A nagy jövőképek?
– Az nem az én világom. Nekem nem mentek ezek a „szép, új világ” -beszédek. Parancsolni sem szerettem, vagy kihajtani az emberekből az egyre nagyobb teljesítményt. Nem, az én világom a kapcsolatok, a csapatmunka és a szorgalmas kitartás. A nagy célokat tűzzék ki mások – én segítek megvalósítani.
– Mit fog most tenni?
– A kapcsolataimra nem építhetek úgy, mint régen, a média tönkretett mindent. A csapat is megszűnt körülöttem. Nem tudom. Ez az egész érthetetlen. Talán… Nehéz újrakezdeni hetven felett. Azt hiszem, beszélni fogok olyanokkal, akik átéltek hasonlót.”
Lejárt az időnk. Egy tréningen ültünk hárman, ahol feladatként kaptuk az angol trénertől, hogy – igazi kihívásként – ismert magyar politikusok helyébe képzeljük magunkat, és játsszunk el velük egy coaching beszélgetést.
Nem akartuk ezt a gyakorlatot, nehezen indult a beszélgetés, nevetgélve-döcögve jöttek a kérdések és válaszok. De az 5. perc végére elkezdtem (és talán nem csak én, hanem játékostársaim is) empátiát érezni az idős ember iránt, akinek az eddigi éltető közege szűnt meg: a kapcsolati rendszere és a csapata. Nem kérnek belőle. Ő megtette a kötelességét, támogatta a célokat, amiben hitt – és most mégis ismeretlen, nehéz út várja. Elcsendesedve éltük át az ő szubjektív igazságát.
Persze ez a párbeszéd nem az igazság maga – mint ahogy a történéseink belső megélése sem az. Lehet mások által akár irigyelt pozíciónk vagy életkörülményeink, kívülről nézve lehetünk bármilyen sikeresek, tűnhetünk határozottnak – belül érezhetem magam magányosnak és kétségekkel telinek.
Az empátia beleérző képességet jelent. Buda (1978) idézi Adlert, aki szerint az empátia a másik ember szemével látás, a másik ember fülével hallás és a másik ember szívével érzés képessége (Buda,1978). Kevésbé költőien megfogalmazva az empátia nem más, mint a nem verbális kommunikáció, tulajdonképpen a metakommunikáció felfogásának és értelmezésének a képessége (Buda, 2002). Azáltal, hogy beleéljük magunkat a másik helyzetében, tudjuk felfogni az érzéseit, hangulatait. (EKTF e-learning tananyaga: Tanári személyiségfejlesztés és attitűdformálás) Az empátia az egyik legfontosabb eszköz a coachingban. Akkor tudsz hatékony segítséget adni, ha érted az ügyfél világát. Ahogy az egyik coachee mondta: „Egy óra beszélgetés után úgy érzem, hogy értesz engem. Ez nagy biztonságot ad, bízni tudok benned.”
Belépni más világába, megérteni a belső logikáját felelősség és kaland. Igen, kell hozzá az őszinte, szinte gyermeki kíváncsiság, a vágy a felfedezésre. És soha nem szabad elfelejtenünk, hogy mi vendégek vagyunk ott. Semmit nem vihetünk el, amit nem szeretne, hogy elvigyünk; tisztelettel és teljes diszkrécióval kell bánnunk a megismert világgal. Biztosítanunk kell, hogy átlátható legyen a tapasztalásunk és a benyomásaink – érzékelésünkben, reakcióinkban nem lehetnek titkok.
Ne féljünk az empátiától. Merjünk megérteni másokat. Tapasztalatom szerint ez a legnehezebb. Félünk, hogyha valakit megértünk, akkor majd egyet is kell értenünk vele. Nem! MEGÉRTENI nem egyenlő EGYETÉRTENI. Az empátiánál nem számít a saját értékrendünk, nincs benne erkölcsi megítélés, nincs benne véleményalkotás. Akkor is tudunk empatikusak lenni, ha szélsőségesen nem értünk egyet a másik cselekedeteivel vagy világával. Ez szélsőséges helyzetekre is igaz: túsztárgyalásoknál, terrorista események megelőzésénél is akkor tudnak igazán eredményesek lenni, ha megértik a másik oldal logikáját, motivációit.
Bízzunk magunkban. Lépjünk bele mások világába, merjük félrerakni a sajátunkat. Ez a megmerítkezés megérint bennünket, mint a tó vize – lehet, hogy hidegebb, mit szeretnénk vagy éppen nekünk való. De attól, hogy úszunk benne, még nem oldódunk fel. Mint a színész, aki a lényének 90%-ával a szerepé, de a 10% mindig ő maga marad.
A belemerítkezés, a megismerés a coachingban a változás alapja. Így tudjuk megtalálni a valódi célokat és megoldásokat. Így tudunk a helyzethez leginkább illeszkedő eszközöket találni – legyen az egy teszt, egy kérdés, egy visszajelzés, egy modell megismerése. Így fedezünk fel eddig meg nem látott lehetőségeket és találunk valódi megoldásokat.
A „Coaching határok nélkül” éves program keretében, havi rendszerességgel, előadások, workshopok formájában teret ad nemzetközi szinten a leg(el)ismertebb coachoknak, hogy bemutassák, számunkra megmutassák a coach szakma sokszínűségét és mélységét. 2012. június 5-én dr. Jonathan Passmore tartott egy izgalmas workshopot a pszichometrikus eszközökről és leadership modellekről. Ennek keretében – az angol humor megnyilvánulásaként – kaptuk feladatul, hogy a tréner által megadottmai magyar politikusokon próbáljuk egy-egy modell használhatóságát egy elképzelt coaching szituációban.
Persze ez a párbeszéd nem az igazság maga – mint ahogy a történéseink belső megélése sem az. Lehet mások által akár irigyelt pozíciónk vagy életkörülményeink, kívülről nézve lehetünk bármilyen sikeresek, tűnhetünk határozottnak – belül érezhetem magam magányosnak és kétségekkel telinek.
